Szerző: Peter Ermenyi

A Déli-szigeten északról dél felé elnyúló Déli-Alpok hegyvonulat északkeleti oldalán található a Tekapó-tó, egy gyönyörű gleccsertó. Rengeteg a gleccser ezen a vidéken, így sok a gleccser vájta völgy és a gleccsertó is. A különlegességét a hihetetlen világoskék színe adja, na meg persze a mögött húzódó havas hegycsúcsok és az előtte itt-ott tündöklő lila vadvirágok. Tényleg gyönyörű látvány a hegyekkel együtt. Nem valami meleg, körülbelül 15-17 fokos, de megmártóztam benne, olyan nincs, hogy nem. 😄 A tátrai kirándulás óta Mindig Isti jut eszembe, aki fénysebességgel körbeúszott mindenkit a néhány fokos vízben, és ez motivál, hogyha ehhez a teljesítményhez maximum közelíthetek, de én is belemenjek ha bárhol vadvizet találok.

A hely viszont nem igazán tetszett abból a szempontból, hogy eléggé felkapott volt, így turistáktól hemzsegett, a kempingek tele voltak, nem tudtam egyikbe se menni éjszakázni, az Airbnb-k pedig horror árakon. Itt elkezdtem lélekben felkészülni az első illegálban töltött éjszakámra. Már keresgéltem a térképen, melyik utcában fogok leparkolni és aludni a kocsiban, ahol kis eséllyel vesz észre éjszaka vagy hajnalban a halőr. 😄 Merthogy amúgy tilos, és megbüntetnek. Igaz, 200$, azaz 45.000 Ft de még ígyis fele annyi, mint a legolcsóbb Airbnb volt.

Izgire sikeredett az este ezen kívül is, merthogy – bár monitoroztam, viszont elcsaltak 500 MB-ot, így este meeting közben idő előtt elfogyott a mobilnetem. Igen ám, csak net nélkül nem tudtam több mobilnetet venni, így egy ördöghurokba kerültem. Szerencsére azt már napközben megnéztem hol a legközelebbi város, így térkép nélkül el tudtam oda menni. A feladat az volt, hogy valahol public wifit kell találni, amin keresztül mobilnetet vehetek. Az első próbálkozás kudarcba fulladt, bár volt a városban public wifi, nem működött. Másodjára sikerült, egy kocsmát találtam, aminek a vendég wifijét tudtam használni, így megmenekültem.

Szerencsére éjszaka, az utolsó pillanatban találtam egy free campsite ot, amibe én is mehettem, így ott el tudtam tölteni az éjszakát.

Az első megállóm a Lake Tekapo-hoz vezetett volna ami egy gyönyörűszép türkiz színű, képeslapokon is gyakori gleccser tó. Azonban útközben valahogy szembejött az infó, hogy Timaru-ban, egy fél órás kitérőre az utamtól élnek a világ legkisebb pingvinjei, a “little blue” pingvinek. A ChatGPT-től kértem infót a dologról, aki mint kiderült, némileg átvert, mert azt mondta, hogy ezeknek a pingvineknek ez az otthonuk. Kiderült azonban később, hogy ez csak egy kis helyőrség a pingvinek számára – egyfajta helyi Újfehértó -, és itt csak 10-15 példány él, nagy számban lejjebb, más településeken laknak. Azonban utólag az is kiderült, hogy ez egy áldásos tévedés volt, mert ha ezt tudom, akkor mentem volna arra a helyre, ahol a legtöbben laknak, mert hát a logika azt diktálja, hogy ott találkoznék velük a legnagyobb valószínűséggel. Ám azokon a helyeken mint később megtudtam csak vezetett túrák keretében, messzebbről lehetett volna megnézni őket, pénzért. Itt viszont testközelből sikerült őket meglesni. 🙂 A városba érkezésemkor megálltam egy uszoda parkolójában, majd sétáltam egyet a parton, hogy akkor kapjunk lencsevégre néhányat, de nem láttam egyet se. Ezután elővettem az okosabbik énemet és elolvastam, hogyan is lehet itt a helyi legjobb pingvinarcokkal találkozni.
Megtudtam, hogy éjszaka van a legtöbb esélyem erre – akárcsak Újfehértón. Viccet félretéve, a valódi ok az, hogy az év ezen szakában napközben a tengeren vadásznak és este jönnek vissza a fészkeikhez sötétedés után. Eldöntöttem, hogy maradok itt éjszakára. Kerestem egy kempinget és letelepedtem, majd este 10 után mentem arra a helyre, ahová kellett.

Egy kikötő dokk mellett volt egy út, ami kb 2 méterrel volt a tengerszint fölött és az út mentén sziklák voltak le a tengerig. (A ChatGPT igazított el, hogy ide kell menni, ezúttal nem vert át.) Mikor megérkeztem, már láttam, hogy emberek sürögnek forognak, sejtettem, hogy jó helyen vagyok. Összefutottam útközben egy sárgamellényes fickóval, akinek a mellényére egy pingvin volt rajzolva. Az ő feladat az volt, hogy terelgesse az embereket, segítsen, hova álljanak, hogy lássák őket és védje a pingvineket, hogy az emberek ne menjenek oda hozzájuk, nehogy megzavarják őket. Egyfajta pingvin-officer volt, helyi bizti őr. (Egyszer láttam egy álláshirdetést a neten, ami a „Hedgehog officer” pozíciót kínálta egy angol kisvárosban. Az állás betöltőjének az volt a feladata, hogy a népes sün-populációt menedzselje város-szerte, hogy az emberek-autók-sünök biztonságosan élhessenek egymás mellett. Aranyos munkakör lehetett, innen jött a pingvin-officer kifejezés. Nagyon segítőkész volt, eligazított. Egyszer csak megjelentek a sziklák között a pingvinek.

Nagyon cukik, egészen kitotyogtak az útra, és megszagolták az emberek kezét – gondolom már kaptak tőlük korábban kaját, így mentek potyázni.

A következő nap szilveszter napja volt, annyira tetszett a hely, a pingvinek és a kemping, hogy úgy döntöttem, maradok még egy éjszakát, 31-én este úgyis nehezebb lenne szállást szerezni valahol. Szerencsére ez nem a legfelkapottabb vidék volt, így bőven volt hely a kempingben is. Este 10-kor felöltöztem és beültem a kocsiba, hogy elindulok…

Kulcs bedug, elfordít, hububu nincs, ellenben ismerős kattanás van. A kocsi nem indult. Lemerült az akksi. Hát, nem volt egy jó érzés, de nem volt mit tenni december 31-én este, káromkodtam egyet magamban, majd elmentem aludni. Másnap reggel mentem a recepcióra segítséget kérni. Szóltak a helyi Jani bácsinak, aki nem sokkal később jött segíteni. Látszott, hogy nem először csinálja a dolgot, volt bikázó gépe, 1 perc alatt beindítottuk. Itt kezdődött az újévi kaland, mivel kiderült, hogy az akksi már öreg, ezért tudott lemerülni ilyen könnyen, így venni kellett egy újat, mert máskor is megtörténhet. Ezáltal viszont az is kiderült, hogy hatalmas szerencse volt, hogy a kempingben történt, nem pedig 1 nappal később a hegyekben, a semmi közepén… Így január 1-jén, kihasználva, hogy nyitva vannak a nagyáruházak, elmentem akkumulátort venni.

Már amikor először kerestem szerelőt meglepődtem, hogy mennyi autószerelő van Új Zélandon, aztán amikor a szupermarketben az épp vásárolni kívánt akksiról kérdeztem az eladónőt – igaz, csak annyit kérdeztem, hogy visszahozhatom-e, ha nem jó az autóba – az egyik vevő, aki előttem volt rögtön jött és segített, mert mint kiderült ő is ex-autószerelő volt. 🙂 Végül egy benzinkúton sikerült venni, így viszont magamnak kellett beszerelni, ami viszont végső soron szuper volt, mert már ilyet is tudok. 😄

Mivel az Új Zélandi kirándulás a végéhez közeledik és ebben a szakaszban kevés dolog történik, úgy döntöttem nyitok még egy idősíkot, mint a filmekben, ami párhuzamosan fog futni és visszaemlékezés lesz az eddig még nem dokumentált dolgokra az elejétől, végül pedig a ket szál majd összeér 🙂

Egy magyar lánytól kaptam még itthon a tippet, hogy “a house sitting jó dolog”. Akkor még nem tudtam mi az. Utánanéztem, az a lényege, hogy emberek mások házára és kisállataira vigyáznak, amíg azok elutaznak – cserébe ott lakhatnak az adott helyen.
Így hát elkezdtem keresgélni. Előbb beléptem egy fb csoportba, majd onnan valahogy egy messenger chat csoportba. Itt elkezdtem követni az eseményeket. Emberek írták, hogy mikor-hol elérhetőek, ritkábban hogy mikor hol keresnek szittert (merthogy előzőből van nagyobb kínálat, így nagy a verseny is a lehetőséget keresők körében.)
Írtam egy posztot magamról, hogy ki vagyok, mikor és hol leszek és segítek szívesen házra, kisállatra vigyázni. Beszúrtam magamról néhány kutyás-macskás képet is a hirdetés színesítéséért majd vartam.

Legnagyobb meglepetésemre rámírt egy hölgy, aki azt kérdezte, hogy pénzt kérek-e a munkáért (merthogy ilyen is van, bár nem ez a jellemző), vagy csak szállásért cserébe csinálom, mert Ő elutazik és keres valakit, de nem akar fizetni. Egyből mondtam, hogy “én nem az a srác vagyok, akit pénzzel meg lehet venni, hé, nem Dubajozni jottem ide!” így kölcsönösen oké-t kapott a deal.
Karennek hívják. Megállapodtunk, hogy megyek hozzá 12 napra, december 29-ig. Ez nekem nagyon jól jött, mert az első időszakot a karácsonnyal együtt, ami a beintegrálódásról és főleg autó vásárlásról szólt, egy helyen tudtam eltölteni, kényelmesen, ingyen.

Karennel megbeszéltük, hogy ha kint leszek Új-Zélandon, akkor eljön értem, összefutunk, megismerkedünk és megmutatja a házat illetve a macskát. 🙂 Így is lett. Egy befogadott fehér-fekete cicára kellett vigyázni (mint utólag kiderült, inkább csak etetni meg simogatni), és a kertet locsolni. Ezt írta korábban Karen “a cicára kell vigyázni, aki úgy döntött, hogy beköltözik hozzá”. Na most ez a cica a szomszédból költözött be, azt mondta Karen, tudja is hogy honnan jött, de egyelőre nem szól a tulajnak, mert élvezi, hogy vele van. 🙂
Korábban neki is volt két macskája, de meghaltak és most nem volt épp senkije. Volt macska ajtó a házon, így a cica szabadon tudott ki-be járkálni, ő meg csak annyit csinált, hogy adott neki enni és szeretgette. A cica meg szép lassan kiváltotta a lakcímkártyát hozzá. Mivel azonban hivatalosan még migráns macska volt, így neve sem volt.

Az első találkozás jól sikerült, Karen megmutatta a házat, a macska éppen a kanapén aludt összegömbölyödve. Gondolom, amikor meglátott, lusta volt felkelni, ezért csak nyávogott egyet, hogy kb: “ki a tököm vagy Te, idegen?” 😀 De odamentem, megszagolt, megsimogathattam és dorombolt, aztán felkelt és már jött utánunk mindenhová. Azt gondoltam, akkor ez sima ügy, nem lesz gond.

Amikor viszont néhány nap múlva átmentem az éles induláskor, Karen már elutazott. A cica meg nem ismert meg, mert messziről nem úgy tűntem, mint a “gazdája”, közel meg nem mert jönni, így nem volt alkalma megszagolni se. Megijedt, és kiszaladt a házból. Aztán visszajött később kétszer is, de ugyanezt játszotta el mindig.
Na ekkor én is megijedtem, hogy a macska, aki épp most szokott ide, 12 nap alatt elszokik innen mert nem ismer meg és fél tőlem.

Második alkalommal Karen szobájában az ablakban találtam meg. Ijedten nézett rám. Arra gondoltam, hogy most beszoríthatnám és elkaphatnám és hogy ha meg tudna szagolni eszébe jutna, hogy már találkoztunk és ismer, de ez túl kockázatos terv volt, mert ha azt hiszi meg akarom fogni, lehet vissza se jön soha. Így az “engedd el, ha szeret visszajön!” idézet mellett döntöttem, – no pressure – teszek ki kaját, aztán hátha felbátorodik.
Második nap reggel felkeltem, kimentem az előszobába és a konyha felé menet szembetalálkoztam vele. Meglátott, de nem volt menekülő út, mert az előszobából jöttem, ahol így elálltam a teljes utat kifelé. Hezitált néhány másodpercig, aztán mintha rájött volna hogy ez sakk-matt, úgysincs más út, nyávogott egyet, hogy „jólvan, akkor menj a …” majd odajött és hagyta, hogy megsimogassam, na onnantól kezdve nagy barátok voltunk megint. Néhány napig még azért óvatos volt, de már nem menekült mindig, amikor meglátott. Aztán a 3-4. napon már az ölemben feküdt és jött utánam mindenhová. ☺️

Nagyon békés, meghitt ház volt, egy régi faház, ami lévén, hogy igazi fa, nem könnyűszerkezetes, túlélte a Christchurchi nagy földrengést – bár szenvedett el repedéseket, de megmaradt. Igazi pici idilli kertje volt. A város maga nem igazán tetszett, bár nem volt kocsim, hogy bebarangoljam, csak bicikli, ami nagyon hasznos volt, de 6 nap Sydney-i városnézés után egy kis pihenésre vágytam inkább és ebben a bensőséges környezetben jó volt befelé figyelni, lecsendesedni, elmélyedni. Az sem segített, hogy az idő 80%-ában szürke, borús idő volt és elég sok ház a városban szintén szürke színű, így összességében nem keltett egy túl derűs hangulatot az egész. A szürke ötven árnyalata volt … egy kicsit kevésbé kellemes formában.
Szóval az ottlétem a bevásárlásra és autó nézegetésre korlátozódott, illetve elmentem 3 napra dolgozni.

Hogy hogyan? Kinéztem egy autót. Aki árulta, eljött megmutatni. Egy chilei srác volt. A kocsi jó volt, ilyesmit kerestem (később kiderült, hogy valójában egy rakás szart sikerült vásárolni. :D).
Megbeszéltük, hogy szeretném megvenni, de el akarom vinni egy átvizsgálásra előtte. Beleegyezett, de csak 2 nap múlva, december 22-én volt neki jó. Na itt kezdődött az igazi kihívás. December 22-ére, az utolsó előtti ünnepek előtti napra egy szervízt találni, ahol átvizsgálják ráadásul úgy, hogy a srácnak csak reggel 8-kor és délután 5-kor volt jó – munka elott és munka utan – a legtöbb szerviz persze 8:30 vagy 9:00-kor nyitott és 17:00-kor bezárt. 🙂
Mint kiderült, itt úgy mennek a dolgok, hogy a szolgáltatószektor bezár december 24-én és kinyit újra január 6-án. Tehát egy kicsit több a holiday, mint itthon. Viszont a boltok, legalábbis a nagy áruházak, pont az ellentéte. Egyedül december 25-én vannak zárva. Utána végig nyitva; 26. boxing day, ami híres vásárlási nap az angol kultúrákban, ekkor is nyitva vannak, két ünnep között végig nyitva, december 31-én és január 1-jén!!! is nyitva (ami, mint utólag kiderült nagy szerencse volt.) Tehát a kenyér miatt nem kellett aggódni és pánikszerű nagybevásárlást sem kellett csinálni 23-án, de a szervizt megtalálni nehezebb volt…
Sikerült végül, miután végighívtam 15 szerelőt, találtam egy kis autó szervizt, ahol átnézték 22-én és meg is csinálták 23-án, amit kellett. Szerencsém volt!
Egyetlen dolgot nem tudott megcsinálni, el van törve az ablakmosó tartály, de azt majd valamikor a közeljövőben megszervizelem gondoltam. 🙂
Elég sok szerviz volt Christchurchben. Valószínűleg azért, mert eléggé idős az autópark, egyrészt rengeteg hétköznapi, 15-25 éves japán import autó szaladgál az utakon, amiket ilyen korban már valószínűleg gyakrabban kell szervizelni, másrészt szeretik a nagyon régi, old-timer autókat is.
Már eredetileg is írta a srác a hirdetésben, hogy 23-án tudja csak odaadni az autót, mert addig dolgozik és kell neki. Így is egyeztünk meg, nekem mindegy volt, annyi kérésem volt, hogy hagy vigyük el előtte a szervizbe.
A megtekintés napján este felhívott a srác, hogy nincs-e kedvem másnap dolgozni vele. Hm, végülis nem terveztem semmit, keresek egy kis pénzt. Kertépítéssel foglalkozott. Elmondta háromszor, hogy nagyon-nagyon kemény fizikai meló, de én meg mondtam, hogy hat szeretem az olyat, voltunk Pistával is 16 évesen Kállósemjénben füvet nyírni.
Lytteltonba mentünk, ott volt egy kert, ahol ültetni és öntöző rendszert telepíteni kellett. Mivel egy elég meredek telek volt (körülbelül 45 fokos volt a nagy része), rengeteg föld lejött az aljára, az útra a tereprendezéssel. Az első napon az volt a feladatom, hogy azt kellett zsákokba lapátolni és felvinni a dombra. Hogy miért a dombra? Mert nem volt, aki elvigye sehova. A megrendelő hölgy ráadásul szintén kertész volt és sajnálta volna kidobni a földet, így inkább azt kérte, hogy a kert tetejére vigyük, mert ott volt hely. Így körülbelül 15-20 méter magasra kellett felhurcolni a zsákokat. Ez egy ideig szórakoztató volt, de elég hamar elfáradtam és utána már nem annyira…

Három napot voltam végül dolgozni, összesen 32 órát dolgoztunk. Első nap csak zsákcipelés, ettől hulla fáradt voltam estére. Miután megkérdezte a srác, hogy hogy tetszett az első nap én meg mondtam, hogy hát inkább izgalmasabb dolgokra számítottam, mint például ásás – második nap már feljebb léptem a ranglétrá, áshattam és ültethettem is. Na de az ásásban sem volt sok köszönet, mert néhol olyan kemény volt a föld, hogy ugráltam az ásón és akkor sem hatoltam lejjebb. A második nap végére a csuklóm teljesen készen volt. Másnap reggel a kocsiban mondtam a srácnak, hogy a csuklóm nagyon fáj a tegnaptól. Mire ő lelkes arccal: „Adjak fájdalomcsillapítót?” 😁 Kb mint a mátrixban Morpheus: ha a kék tablettát választod, elmúlik a kézfájásod és tudsz dolgozni cserébe holnap ku..ára fog fájni a kezed. Ha a pirosat, akkor nem múlik el a kézfájásod se most, se később, de legalább nek fog fájni a torkod és dolgozni tudsz ekkor is.

A srác végtelenül maximalista, perfekcionista hozzáállású volt, inkább fájdalomcsillapítón élt, hogy bírja a munkát minthogy pihenjen.
Utolsó nap éjfél után végeztünk, mert mindent tökéletesen akart ott hagyni. De van egy bökkenő… CLICKBAIT -> ez az utolsó nap december 23-a volt (napközben elintéztük a szervizt), amikor át kellett volna adnia az autót, mert 24-én reggel 6-kor indult a repülője, költözött Ausztráliába. Tehát hazavitt munka után, olyan hajnal fél 2 körül, és megegyeztünk, hogy fél 4-re értem jön és kiviszem a reptérre, ott átadja a kocsit, onnan meg hazajövök már a saját kocsimmal.
Ez azt jelentette, hogy volt körülbelül 2 órája pakolni egy olyan kocsiból, amiben előtte hónapokig lakott. Szóval a cuccai felét otthagyta. 😁 Ezek fele nagyon hasznosnak bizonyult, kaptam ágyneműt, takarót, párnát, termoszt stb., a másik felére viszont ráment néhány órám, hogy megváljak tőlük tisztességesen.
De megvolt az autó, így már csak vártam Karen-t 29-én haza, hogy indulhassak.

Véget ért a house-sitting, azt ezt követő időszak pedig leginkább egy csendes elvonulós időszak.

Az utazás első 2,5 hónapja a felfedezésről és az utazásról szólt, azután jöttek a srácok, akkor ugyanez volt csak háromszoros tempóban, most pedig a lelassulás ideje jött el.

Van egy nagyon cuki kis kemping egy tó partján, ahol még Bencével voltunk. A kemping egy basic kemping, két pottyantós wc-n kívül (ezek kézfertőtlenítővel felszerelve, a jobb fajtából) nem nagyon van semmi infrastruktúra, de az elhelyezkedés gyönyörű, közvetlenül a tó partján lehet kempingezni, fürdeni is lehet a tóban ÉS van 4G internet ami így a semmi közepén elég ritka itt!!

Amikor itt voltunk egy jókedélyű kemping menedzser erős texasi – új-zélandi kevert akcentussal járt körbe-körbe egy POS terminállal elkérve mindenkitől a 15 dollárt éjszakánként, ami a kemping ára volt. A fickó most is itt van, meg azóta egy másik is volt, de egyik se kért pénzt tőlem, így pár napja ingyen táborozok, ez tetszik. 🙂
Mivel ez az időszak most a befelé fordulásról, meditációról szól így nincs sok említésre méltó történés, inkább beszéljenek a képek a hely a különböző napszakokban, fényviszonyok között.

Egy érdekesség talán, hogy a táborhely szomszédom egy fiatal pár. A nő ében fekete, a srácnak meg nagyon tipikus német arca van szőke hajjal, de végül kiderült, hogy nem a Nationalelf tagja, hanem franciák mind a ketten. 3 gyerekük van, akik így igazi kis Capuccinók lettek. Több, mint 10 éve jöttek el Franciaországból, és jelenleg lakókocsiban élnek 5-en, járnak fel-alá az országban. A srácnak valami remote munkája van szerintem, mert egy laptopon dolgozgat napközben. Érdekes életforma lehet három gyerekkel. A legkisebb (2 éves) odajött hozzám és elkezdett haverkodni velem, aztán a többi is, mostanra haverok lettünk, bár azt, hogy a kicsi mit mond csak félig értem. 😀

Hamarosan újabb house-sitting kezdődik, ami már a vége felé közelít az utazásnak, lassan autó eladás és tovább lépés. 🙂

A christhchurchi kirándulás után egy house sitting időszak következett.

A house sittinggel először akkor találkoztam, mikor még otthon voltam és azt szerveztem, hogy az első időszakot hogy fogom itt eltölteni, amíg nincs autóm amiben aludni és utazni tudnék. Kaptam egy tippet, hogy a house sitting jó dolog. Több konkrétum nem volt, így hát elkezdtem utánanézni. Kiderült, hogy ez arról szól, hogy emberek, akik elutaznak otthonról keresnek “house sittert”, aki vigyáz a házra és legfőképpen kisállataikra szállásért cserébe. Az állatok a sztenderd kutyától macskától az egzotikusabb állatokon át (gyíkok, kanárik, galambok) a farm jószágokig bármik lehetnek. Itt Új Zélandon például elég sokan tartanak tyúkot, még a városokban is (1 db tojás kb 220 Ft, lehet hogy ez is közrejátszik. Ezeken a helyekn napi feladat, hogy a tojásokat össze kell gyűjteni, aztán lévén a tulajdonos nincs otthon meg is lehet enni. :))

Beléptem ilyen témájú Facebook csoportokba és sikerült lehetőségeket találni. A sikerarány elég kicsi, mert rengeteg a jelentkező és nagyon sokat számít a review, ami az indulásnál még nincs. Szerencsére sikerült találni egy helyet az első időszakra Christchurchben, azután később a déli sziget déli részén majd most az északi szigeten Maketuban. Ezek jó időszakok, egy kis kizökkenés a nomád életvitelből.

Ez volt most az elmúlt napokban, Molly-ra vigyáztam, aki Ő:

És Maddie-re, aki lévén macska független lény, nem nagyon kell rá vigyázni, csak enni adni neki, amúgy nem nagyon érdekeltem:

De azért cuki volt, amikor éhes volt, befeküdt az ölembe picit dorombolni.

A hely csodálatos volt. Egy átlagos kis házikó elképesztő fekvéssel egy dombtetőn óriási fedett terasszal és óceánra néző kilátással.

Azt megszoktam már, hogy bárhol járok tengerparton itt, mindenhol ki vannak téve a táblák, hogy mi a teendő tsunami esetén – merthogy elég sok a földrengés erre – de ezek mellett legtöbbször csak elmentem. Itt viszont egyik éjszaka kaptam egy pici ízelítőt a feelingből, megszólaltak a szirénák az éjszaka közepén.

Mivel az éjszaka közepe volt, gondoltam hogy nem gyakorlat, érdekes érzés volt, hogy ez most tényleg komoly??? Izgulni nem kellett, mert a ház elég magasan volt ahhoz, hogy – hacsak nem egy olyan CGI szökőár jön, mint a 2012 című filmben, akkor nem érhet el. Hallgattam, és egyre erősebbek lettek a hullámok hangjai, majd néhány autó hajtott el az amúgy kihalt utcában a dombtető felé. Nekik, akik lent parkoltak a tengerparton és ott éjszakáztak izgalmasabb lehetett arra kelni, hogy el kéne onnan menni mert ez nem gyakorlat.

Másnap utána olvastam, és egy 7.0 erősségű földrengés volt Tongán, ami nem kicsi, emiatt kapcsolták be a szirénákat, mint kiderült inkább csak elővigyázatosságból, a nagyobb hullámokon kívül végülis szerencsére nem történt baj.

Amikor kutyákra vigyázok, mindig rájövök, hogy mennyire igaza van annak a barátomnak, aki azt mondta, mióta kutyája van, sokkal fittebb. Igaz is, minden nap vinni kell sétálni, megmozgatja az embert, de közben gyönyörű helyekkel lehet találkozni. :☺️

Lesz még egy ilyen lehetőség, addig azonban másfél hét terv nélküli utazás, illetve inkább kevés utazás, több befelé figyeléses időszak lesz. Most úgy érzem, erre van még itt szükség, az aktív részéből elegendő jutott. 😊

Következő nap folytatódott az “állati” kaland.
Még Wellingtonban jött szembe a lehetőség, hogy az ottani állatkertben be lehet fizetni olyan programokra, ahol különböző állatokkal lehet közvetlenül érintkezni. Korábban a nyíregyházi állatkertben is volt ehhez hasonló, a majomházban lehetett Lemurokkal találkozni, sikerült is egyszer.

A lemur az ez:

Sajnos azután bármikor ott voltam csak ketrec mögül lehetett látni őket, így most nagyon megörültem ennek a lehetőségnek. Wellingtonban sokféle állattal szerveztek ilyet, a tigristől a majmokig, a legnépszerűbb a vörös panda volt. Viszont ezek a programok sokszor hetekre, hónapokra előre beteltek és meglehetősen drágák is voltak. Kiderült viszont, hogy Christchurchbenbis van ilyen lehetőség, és mivel a delfinek miatt amúgy is ott voltam, levadásztam két programot.

Azt mondják Kaikoura az egyik legjobb hely a világon delfinekkel, bálnákkal és fókákkal közelről találkozni. Egy meglehetősen nagy árokrendszer található a tengerfenéken egészen közel a parthoz, ami mélyebb vizeket biztosít az élőlényeknek, így alig néhány száz méterre a parttól élnek delfinek, bálnák, fókák és mindenféle tengeri állat. Különböző cégek szerveznek programokat, delfin-les, bálna-les ééés … delfinekkel úszás a természetes környezetükben !

Szerettük volna Istivel kipróbálni ezt a programot, de sajnos minden hely foglalt volt akkor, amikor ott voltunk. Viszont nagyon jó élménynek mondják, így szerettem volna mindenképp elmenni rá. És összejött! 🙂

A program úgy néz ki, hogy kivisznek hajóval a vízre olyan helyre, ahol a delfinek élnek, adnak neoprén ruhát és sznorkel felszerelést és a hajóról a vízbe szállva lehet úszkálni a delfinek között. Az itt élő faj a Dusky dolphins elég kíváncsi, játékos, közvetlen fajta, így amikor van kedvük – és általában van – az emberek közelébe jönnek, megszemlélnek, kíváncsiak, úsznak körülöttük jobbra-balra. Néha még játszanak is velük, elkezdenek körbe-körbe úszni az emberen és ha ő is elkezd forogni a víz alatt, köröznek tovább, mintha kergetőznének. Annyira közel jönnek, hogy szinte hozzáérnek az emberhez. Persze nagyon jól tudják koordinálni a mozgásukat és ha csak 20-30 centiméter van is köztük és az ember közt, elkerülik a kontaktust, emellett nekünk sem szabad őket megérinteni, mert állítólag nagyon érzékeny a bőrük, bármilyen apró kis éles dolog megsértheti.

A szervezés szuper, igazán profi a cég. Az elején megtanítanak viselkedni (ez néha a való életben sem árt bár itt inkább a hajón és a delfinekkel való interaktuson van a hangsúly :)), majd indulás a hajóval megkeresni, hol lógnak éppen a delfinek. Rengeteg méretű és féle ruha van és -8 dioptriáig van úszószemüvegük, ami utólag nagyon cool, kontaktlencse sem kellett volna mindenképpen. Sajnos GoPro m nem volt, így fotókat csak a hajóról lőttem.

Másnapra annyi terv volt, hogy estére Aucklandbe kell érni, 8-ra egy rögbi meccsre voltunk hivatalosak, ahol az Auckland Warriors fogadta a Sydney Roosters együttesét. Sosem voltam még rögbi meccsen, Bence szeretett volna elmenni és mivel ma volt a születésnapja, csatlakoztam.

Mellettünk egy csapat kb. 18 éves német cserediáklány ült, előttünk egy rosszarcú angol fiatalokból álló kissé ittas, itt-ott bedrogozott társaság – akik a drogtól eltekintve igazából egy átlag magyar bajnokin egyáltalán nem lógtak volna ki a sorból. Itt viszont – mint megtudtam – a rögbi meccseket szelíd, családbarát, békés szurkolás jellemzi, így itt kitűntek a srácok – fél óra elteltével a német tinilányok rájuk is hívták a biztonsági őröket. Ők szelíd kinézetű maori hölgyek voltak, így egy pillanatra kétséges volt, hogy vajon milyen meggyőző erejük lesz a betépett angolokkal szemben, de meglepő módon első kérésre bólintott és felállt a két delikvens, akiket kiszedtek.

A hangulat amúgy fergeteges volt, ezen a hazai győzelem is nagyban segített.

Reggeli után elindultunk a Coromandel-félszigetre, amit többen nagyon szépnek írtak le. Nem is okozott csalódást, gyönyörű zöld mezők és hegyek váltakoztak. A végcél a Cathedral cove nevű part volt.

Útközben megismerkedtünk az igazi Taylor Swifttel, aki annak a hölgynek a kutyája volt, aki 20$-árért valószínűleg teljesen feketén, krétával kiírt táblán parkolóhelyeket biztosított azoknak, akik nem akarták végigsétálni a falut és leleményesek voltak, mint mi, hogy észrevették – merthogy máshol nem lehetett megállni.

Itt egy kellemes fürdőzés után a faluban kempingeztünk és ami a legjobb volt, napsütésben állítottunk sátrat és napsütésre keltünk.

Másnap – néhány szép helyet útbaejtve és néhol egy kis napsütést is lelve – elértünk Taurangába, pontosabban az ahhoz közeli Mount Manganuihoz. Ez egy érdekes élmény volt, egy óriási ipartelepen, olajfinomító szerű-szagú létesítmények végeláthatlan rengetegén keresztül vezetett az út a városon belül, majd hirtelen vége lett és a következő utcában egy sétáló utca kezdődött szuvenír boltokkal, éttermekkel, kávézókkal tarkítva, végén a heggyel, ami inkább volt egy kiemelkedés, de a kilátás nagyon szép volt a tetejéről.

Itt egy kicsit hezitált az eső, mi pedig reménykedtünk, hogy nem fog esni, de ez a reményünk hamar szertefoszlott.

Szerencsére másnaptól szebb lett az idő, és reggel verőfényes napsütésre is ébredtünk, ami már nagyon kellett a tűrőképességeinket feszegető sok eső után.